Intelligencia

    Az emberek alapvető tulajdonságának kellene lennie. Miért írom azt, hogy kellene lennie? Vajon mit takar ez a szó? „Az intelligenciát sokféleképpen határozták meg, a komplex fogalom a logika, a megértés, a tudatosság, a tanulás, az érzelmi tudás, az érvelés, a tervezés, a kreativitás és a problémamegoldás kapacitásaira vonatkozik. Általánosabban úgy fogalmazható meg, mint az információ felfogásának vagy észlelésének képessége, és tudásként való elraktározása, annak érdekében, hogy a jövőbeni adaptív magatartásformák során egy adott környezetben vagy kontextusban alkalmazható legyen”.

Forrás: Wikipédia

     Tökéletes meghatározás. Ha le szeretném rövidíteni, akkor egyszerűen azt mondhatom, hogy az intelligencia az értelem és az érzelem kinyilvánulása, kinyilatkoztatása és alkalmazása a mindennapokban. De jó lenne, ha így lenne! Miért ez a pesszimizmus? Azon egyszerű oknál fogva, mert az ember a mindennapokban teljesen mást tapasztal, mást hall, és mást lát. Sajnos sok esetben ennek a kifejezésnek a nyomára sem lehet akadni sok esetben. Pedig higgyék el, nagyon jó lenne. Ha csak egy keveset is tennének az emberek annak érdekében, hogy ezt a gondolkodásmódot követnék, akkor nagyon sok minden megváltozna. Elsősorban az emberek egymáshoz való viszonya. Most napjainkban az idegenkedés, a gyűlölet, a hazugság, a mások kihasználása, a cinikus magatartás, az erőszak, a tolerancia hiánya, az agresszív viselkedés, stb. a jellemző. Sajnos tudnám még sorolni. A még szomorúbb, hogy ez tapasztalás eredménye. Nemcsak szűk környezetemben, hanem tágabb értelemben is ezt látni. Vajon miért ez a viselkedés? Talán először azt szeretném megjegyezni, hogy számtalan fórum foglalkozik ezzel a témával. Ott a beszélgetések alkalmával mindenki egyetért az alapgondolattal, mégpedig a megértés, tolerancia, szeretet fogalmaival, aztán semmi nem változik. Olyan világ alakult ki, melyben elveszni látszik a szellemiség, a tudat, a szeretet. A feltett miértre nagyon nehéz a válasz. Talán ma már lehetetlen is. Egy biztos. Az emberi értékeket nem volna szabad elfecsérelni ostoba dolgokra. Az emberek kiteljesedése csodálatos érték lenne. Ezzel a tudattal kellene élni. Sajnos ezzel szinte párhuzamosan, sok más egyéb jelenség mellett, felütötte a fejét a felelőtlenség. Biztos, hogy nem mondok ezzel újat, ha csak nem azért, mert igen erősen elterjedt hazánkban. Sajnos ez a magatartás ismét a szülőktől indult ki. A gyerekek, a fiatalok szépen másolják a szüleiket. Persze, nem kell félteni őket, még alaposan túlszárnyalnak mindenkit. Magyarázat? Nincs rá. Illetve, részben igen. A szereplésvágy, a kiugrási kísérlet, a nagyobbá válás a társak előtt, a különbség érzékeltetése, az extrémitás fokozása, az erőszak kimutatása, stb. Lehetne még sorolni, de azt hiszem, ennyi elég. Súlyos társadalmi problémát hordoz ez a magatartás. Az is megfigyelhető, hogy a felnőtt társadalom is vevő erre a magatartásra.

    Csak egy példa. Valahogy én nem tudnám elképzelni, hogy egy igen távoli helyre akarnám elvinni pár hónapos gyerekemet. Főleg olyan helyre, ahol az egészségügyi feltételek nem egészen biztosak. Az ott lévő embereknek az ottani víz és élelem a mindennapok része, de egy európai embernek nem biztos, hogy jót tesz. Be is bizonyosodott több alkalommal, hogy kórház a vége az ilyen kalandoknak. Egy pár hónapos gyerek még inkább hajlamos elkapni valami betegséget. Talán jó lenne átgondolni, hogy hová tervezik a nyaralást vagy kikapcsolódást a szülők. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy feltétlen fontos kitenni egy pár hónapos gyereket ilyen megpróbáltatásnak.  A kérdésem csak annyi lenne, hogy miért olyan felelőtlen egy szülő, hogy kiteszi a saját gyerekét annak, hogy valami fertőzést, betegséget elkap? A másik. Focimeccsen a saját kiskorú gyereke kezébe adja a hanggránátot, és az a gyerek kezébe felrobban. Az ilyen szülő milyen szülő? Hát felelőtlen. A történtek után még magyarázkodik is, hogy ő nem így akarta. Hát mire gondolt? Persze, jó viccnek, hogy az ő csemetéje milyen ügyes, hogy hanggránáttal a kezében szurkol a csapatának. No, bravó. Hol itt a szülői felelősség? Sehol. Az elme ilyenkor messze alulmarad minden józan döntéstől. A végeredmény egy komoly probléma, amit sok esetben elég nehéz rendbe hozni. Talán én gondolkodom rosszul? Lehet. Én, amikor fiatal voltam, nem tagadom, előfordultak apró csínytevések. Ezek egyszer sem irányultak sem fizikai, sem szellemi formában senki felé direkt formában. A konfliktusokat, ha kerekedtek, megoldottuk néhány keményebb szóval, esetleg valamilyen fizikai fölényt imitáló testhelyzettel. Ritkán fordult tettlegességre a dolog. Ez sem volt komoly és nem rendszeres. Hallottunk esetekről, hogy bálok, rendezvények után összeverekedtek a felnőttek. Ettől mi még nem utánoztuk őket. Itt a kulcsa a dolognak. Bár a fiatal sok mindet lát, de nem biztos, hogy követnie kellene. Az ő szellemi gyengeségén múlik, hogy melyik oldalt részesíti előnyben. A helyzet az, hogy inkább az erőszak felé billen a mérleg nyelve. Hogy miért? Mert így egyszerűbb, és egy végleges megoldást vél benne látni mindaddig, még ő nem kerül abba a helyzetbe. Igazán akkor látja és fogja fel, hogy helytelenül cselekedett. Ennek viszont van egy nagyon csúnya következménye. Ugyanis a sérelmet valahogy orvosolni kell. Nehogy már én húzzam a rövidebbet. Kialakul egy gyűlölet a másik iránt, és egy olyan cselekedet sorozat, melyben minden eszközt bevet, hogy mégis ő kerekedjen felül. A módszerekben nem válogatnak. A fent leírtak ugyancsak nélkülözik az intelligencia fogalmát. Talán érdemes lenne ezt szorgalmazni. A tudat, a szellem előre haladása mindig is fontos volt az emberiség történelmében. Néhány csoport éppen a fejlődésnek az ellenkezőjét akarja. Magyarul, gátolják az előre haladást, de éppen azok, akik a fejlődést szorgalmazzák. Ez egy tökéletes paradoxon. Feloldható ez az állítás? Igen. Ugyanis pontosan azok szorgalmazzák ezt a folyamatot, akik nagy tudással és nagy szakmai tapasztalattal rendelkeznek. Védik a saját dolgaikat, ezáltal komoly előrelépést érnek el világszerte. Vajon kik ők? Mindig is homály övezte ezt a vezetői réteget. Mert erről van szó. Mostanában sokat emlegetik, és sűrűn hallani az Új Világrend fogalmát. A vázolt fejlődés körüli ellentmondás erre a rétegre tökéletesen megfelel. Mindig voltak vezetői hajlammal rendelkező emberek, ma is vannak ilyenek. Sőt! Ma már ezt a viselkedésformát, ezt a magatartási formát, a hozzá tartozó üzleti szellemet, a vezetői magatartást már elit iskolákban tanítják. Ide olyan emberek, fiatalemberek járnak, akiknek mindent megadnak ahhoz, hogy egy adott területen tökéletes vezetői posztot tudjanak idővel betölteni. Ezekből nincs sok. Világviszonylatban sincs sok. Itt találkozik az a kijelentés, mely ők ugyan előre haladnak, de nagyon, míg a másik oldal éppen annyit tud ebből, a világból, amennyit megismerhetnek.

    Magyarul, a fejlődés ezen szakasza blokkolva van a részükre. Csak annyit engednek megismerni, amennyi éppen a munkájukhoz kell. Semmivel sem többet. Azon a szinten természetesen kiváló eredményeket érnek el. Azon túl viszont már egyáltalán nem engednek rálátást semmire. Itt van elrejtve a tudásnak az a szintje, mellyel létre lehet hozni az Új Világrendet.