Tisztesség, megértés, illendőség

    Biztos vagyok benne, hogy sokaknak érdekesnek tűnő szavakat írtam fel. Nem akarok már sokadszor is hivatkozni magamra, de néhány dolgot tudok ezekről a szavakról mondani. Nem azért, mert megnéztem az Értelmező Kéziszótárban, hanem mert a mai napig is gyakorlom ezeket a szavakat, és a hozzá szorosan fűződő cselekedeteket. Eléggé megfakult az utóbbi időben ezeknek a szavaknak a jelentése és jelentősége. Sok mindent lehet látni, tapasztalni, de azt hiszem, sőt, tudom, hogy nagy szüksége lenne az embereknek arra, hogy ezeknek a szavaknak nemcsak az értelmezésével foglalkoznának, hanem a gyakorlásával is. Annyi mindent jelent ez a három szó. Ha csak egy kicsit is javulna a helyzet arra nézve, hogy próbálnának az emberek egymáshoz jobban alkalmazkodni, tisztelettel szólni, megértést gyakorolni, illendőséget mutatni, akkor szinte egy csapásra jobbra fordulna sok minden. Van erre esély? Sajnos azt kell mondani, hogy nagyon kevés, és az idő múlásával ez a kevés is elveszik, eltűnik. Szomorú dolog ez. Teljesen felszínesek az emberek. Félnek egymástól. Félnek attól, ha valaki beszélgetést szeretne kezdeményezni, mindjárt az a gondolat: vajon mit akarhat ez tőlem. Jártak már így? Gondolom igen. Azt is elképzelem, hogy mennyire kellemetlen volt egy idő után a beszélgetés. Pedig nem kellene. Erről szólnak különböző műsorok. Valószínűleg nem sok sikerrel. A jelenlévők ezzel a magatartással egyetértenek, de lehet, hogy ők is hasonlóan viselkednek egy ilyen helyzetben. Az is baj. Nemcsak akkor kellene ezt hangoztatni, amikor olyan közegben van az ember. Tudom, nem egyszerű. Sőt! Egyre nehezebb. Viszont, ha nincs megpróbálva, soha nem is fog sikerülni. Valószínűsíthető, ha az ember tisztelettel szól a másikhoz, akkor rögtön más a megítélés, és nem azzal foglalkozik, vajon mit akarhat ez tőlem. Biztos vagyok benne, hogy utána ez a gondolat is megfordul a fejében. Vajon valamilyen módon lehet ez ellen tenni? Én még most is meg vagyok győződve, hogy igen, annak ellenére, hogy nem ez az általános. Próbáljuk meg alkalmazni ezeket a szavakat. Higgyék el, megéri.

Felelőtlenség

    A felelőtlenség igen erősen elterjedt hazánkban. Sajnos ez a magatartás ismét a szülőktől indult ki. A gyerekek, a fiatalok szépen másolják a szüleiket. Persze, nem kell félteni őket, még alaposan túlszárnyalnak mindenkit. Magyarázat? Nincs rá. Illetve, részben igen. A szereplésvágy, a kiugrási kísérlet, a nagyobbá válás a társak előtt, a különbség érzékeltetése, az extrémitás fokozása, az erőszak kimutatása, stb. Lehetne még sorolni, de azt hiszem, ennyi elég. Súlyos társadalmi problémát hordoz ez a magatartás. Az is megfigyelhető, hogy a felnőtt társadalom is vevő erre a magatartásra. Csak egy példa. Valahogy én nem tudnám elképzelni, hogy egy igen távoli helyre akarnám elvinni pár hónapos gyerekemet. Főleg olyan helyre, ahol az egészségügyi feltételek nem egészen biztosak. Az ott lévő embereknek az ottani víz és élelem a mindennapok része, de egy európai embernek nem biztos, hogy jót tesz. Be is bizonyosodott több alkalommal, hogy kórház a vége az ilyen kalandoknak. Egy pár hónapos gyerek még inkább hajlamos elkapni valami betegséget. Talán jó lenne átgondolni, hogy hová tervezik a nyaralást vagy kikapcsolódást a szülők. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy feltétlen fontos kitenni egy pár hónapos gyereket ilyen megpróbáltatásnak.  A kérdésem csak annyi lenne, hogy miért olyan felelőtlen egy szülő, hogy kiteszi a saját gyerekét annak, hogy valami fertőzést, betegséget elkap? A másik. Focimeccsen a saját kiskorú gyereke kezébe adja a hanggránátot, és az a gyerek kezébe felrobban. Az ilyen szülő milyen szülő? Hát felelőtlen. A történtek után még magyarázkodik is, hogy ő nem így akarta. Hát mire gondolt? Persze, jó viccnek, hogy az ő csemetéje milyen ügyes, hogy hanggránáttal a kezében szurkol a csapatának. No, bravó. Hol itt a szülői felelősség? Sehol. Az elme ilyenkor messze alulmarad minden józan döntéstől. A végeredmény egy komoly probléma, amit sok esetben elég nehéz rendbe hozni. Talán én gondolkodom rosszul? Lehet. Én, amikor fiatal voltam, nem tagadom, előfordultak apró csínytevések. Ezek egyszer sem irányultak sem fizikai, sem szellemi formában senki felé direkt formában. A konfliktusokat, ha kerekedtek, megoldottuk néhány keményebb szóval, esetleg valamilyen fizikai fölényt imitáló testhelyzettel. Ritkán fordult tettlegességre a dolog. Ez sem volt komoly és nem rendszeres. Hallottunk esetekről, hogy bálok, rendezvények után összeverekedtek a felnőttek. Ettől mi még nem utánoztuk őket. Itt a kulcsa a dolognak. Bár a fiatal sok mindet lát, de nem biztos, hogy követnie kellene. Az ő szellemi gyengeségén múlik, hogy melyik oldalt részesíti előnyben. A helyzet az, hogy inkább az erőszak felé billen a mérleg nyelve. Hogy miért? Mert így egyszerűbb, és egy végleges megoldást vél benne látni mindaddig, még ő nem kerül abba a helyzetbe. Igazán akkor látja és fogja fel, hogy helytelenül cselekedett. Ennek viszont van egy nagyon csúnya következménye. Ugyanis a sérelmet valahogy orvosolni kell. Nehogy már én húzzam a rövidebbet. Kialakul egy gyűlölet a másik iránt, és egy olyan cselekedet sorozat, melyben minden eszközt bevet, hogy mégis ő kerekedjen felül. A módszereken nem válogatnak.