Egyre többet hallani

    Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan vannak olyanok, akik egyáltalán nem törődnek azzal, hogy milyen értelmi és érzelmi életminőséget élnek. Ez nagyon szomorú. Nemcsak a magam gondolatait szeretném megfogalmazni, hanem sok olyan más emberét is, akik ugyanúgy látják azt, ami már egy jó ideje jelen van a társadalomban, történetesen, hogy elbutultak az emberek. Ennek több, sőt mondhatni számtalan jele van. Érdekes dolgokat lát, hall az ember, csak egy kicsit másfelé is kellene figyelni. A „kockahatás” egyértelműen meghatározza az egyén helyét. Mit értek „kockahatás” alatt? Egyszerűen azt, hogy az emberek annyira eltávolodtak egymástól, hogy már az idegenkedés fogalma is felvetődhet. Sőt! Fel is vetődik. Mindenki a saját kis, vagy nagy dolgaival van elfoglalva, és már arra nem jut idő, hogy esetleg nyissanak a szomszéd felé. Szerencsére ez az álláspont a vidéki területekre nem érvényes, illetve nem annyira érvényes. Ez személyes tapasztalat. Sőt! Az én gyerekkoromban faluhelyen mindenkinek köszöntünk. Akkor volt baj, ha nem. Ma már annak az illemszabályát sem tudják az emberek, hogy mikor, kinek kell köszönnie, úgyhogy sok esetben ez el is marad. Ez már egy alapvető hiányosság. Folytatva az előző gondolatmenetet, később, amikor már nagyobbak lettünk, az egész települést ismertük. Így volt ezzel mindenki. Egy kellemes köszönés a nap bármely szakában, néhány szó az utcán, vagy bárhol. Mindig volt mit, és miről beszélgetni. Összetartoztunk. Nem idegenkedtünk egymástól. Ennek nyomai fellelhetők még sok településen, szerencsére. Volt olyan hely, ahol a helyiek megelőztek a köszönésükkel, holott ezt nekem kellett volna megtennem. Ez így van, amikor valaki bemegy valahova, akkor neki kell köszönni. Hol van már ez az illem? Sajnos, ez nemcsak a fiatalokra vonatkozik, hanem a középkorúakra is. Úgy látszik ez már a „kockahatás” része. Ne foglalkozz velem, én sem foglalkozom veled, hagyjál békén. Valahogy ez a hozzáállás. De van ennél egy sokkal veszélyesebb helyzet is. Ez nem más, mint amikor valakivel, mondjuk a lépcsőházban lakóval, vagy bárki olyan ismerőssel, akivel többször is találkozik az ember, köszönés után még kérdez, vagy mond valamit. A rögtöni reakció: vajon mit akarhat tőlem ez az ember? Ismerős? Biztos vagyok benne. Ez még akkor is jelentkezik, ha netán egy közös utazás keretén belül kerülnek, kerülnének közelebb egymáshoz az emberek. Ott is megvan a három lépés távolság, szokták mondani. Talán most sokan azt hiszik, hogy nem így van. Szintén tapasztalat. Társas utazás, letelt az idő, mindenki gyűjti a telefonszámokat, e-mail címeket, facebook elérhetőségeket. Aztán? Semmi. Mindenki hallgat, nem hív senkit, nem ír senkinek. Vajon miért? Mert egyszerűen nem érdekli a további kapcsolatot fenntartani. Nyűgnek, plusz időpocsékolásnak tartja az egészet. Nem akarja senki, hogy esetleg valaki többet megtudjon róla, akár érdeklődési köréről, akár hobbijáról, akár sportolási szokásairól, vagy egyáltalán valami közelebbi dologról, ami már egy kicsit személyesebb. A „kockahatás” érvényesül. Csak én, csak magam, csak nekem, én okos vagyok, mindent tudok, nincs szükségem senki másra, aki esetleg kellemes, jó dolgokat mondana. A normális társadalmi kapcsolatoknak itt vége. Innen már csak egy lépés, hogy ne ismerje a tolerancia fogalmát, ne ismerje a kompromisszum fogalmát. Arról már ne is beszéljünk, hogy ezt alkalmazza is bárki. Mi történik valójában? Mindenki magába fordul, neki nincs szüksége arra, hogy valakivel beszélgessen. Felütötte a fejét a bizalmatlanság, a bizonytalanság, a hazugság. Senki sem őszinte. Szintén saját tapasztalat, és egy borzalmas dolog, amikor valakivel beszélget az ember, néz a szemébe, mondja a magáét, és tudom, hogy hazudik. Erre mit lehet mondani? Semmit. Próbálom a butaságait korrigálni valahogy, de nem megy, mert erőszakosan ragaszkodik a hazugságához, és csak az jó. Ő az ész. A mindentudó. Tudják, milyen sokan vannak ilyen emberek? Már sok helyről hallani vissza, hogy el vannak butítva az emberek. Ez sajnos így van, és egyre inkább így lesz. Ez az embercsoport a tudástól fél a legjobban. A szellemi kapacitásuk az embereknek nagyon alacsonyan van. Megkérdőjelezendő, hogy egyáltalán van igény arra, hogy valaki, vagy valakik kicsit műveltebbek legyenek? Sajnos, nagyon az az érzésem egyre inkább, hogy nincs ilyen igény az emberekben. Elvannak a maguk világában, ami pusztán illúzió, de itt jól érzik magukat. Úgy véli, ő dönt mindenben, ő az okos, ő jobban tud mindent, ő a követendő példa. Úgy véli, amit ő mond, kitalál, alkot, csinál, cselekszik, az a jó, más nem. Van egy jó mondás, bizonyára ismerik: „Lehet okosan hülyéskedni, de lehet hülyén okoskodni”. Ez utóbbi a borzalmas. A helyzet az, hogy ez az általános.

   Van több olyan dolog, ami még szorosan ide kapcsolódik. Sajnos azt kell mondani, hogy ezek önmagukban is súlyos fogalmak. A közömbösség, a közöny, az érdektelenség és a felelőtlenség. Számtalan alakalom volt már arra nézve, hogy az emberek mennyire nem törődnek, nem foglalkoznak másokat ért esetleges bántásra, sérelemre, stb. Mi okozhatja ezt a magatartást? Semmi más, mint a felsőbbrendűség érzete. Én vagyok az aki, nekem mindent lehet. Ugye ismerős a megállapítás. Sajnos a magyar ember sem nem törvénytisztelő, sem nem szabálykövető. Mindig keres valamit, amivel el tud térni az előírttól, de még valahogy be is tartja. Ez sajnálatos dolog. Csak gondoljunk bele, mi az a tényező és gondolat, hogy valamilyen szabályt megszegek, és az esetleg súlyos, nagyon súlyos következményekkel jár. A magyar ember nem tanul még a mások kárán sem, ugyanúgy elköveti többször ugyanazt a szabálytalanságot, még annak árán is, hogy magára nézve komoly hátrány keletkezik. Vagy. Valaki elkövet valamit, és rajtakapják, vagy a későbbiekben elfogják. Mi a legelterjedtebb? Nem én voltam. Hosszú hónapok múltán aztán csak bebizonyosodik, hogy ő volt a vétkes. Ennyire nincs becsület? Ennyire nincs őszinteség? Mindig hazudni kell? Sajnos azt látni, hogy igen. Ezt a világot éljük, a társadalmak ilyen embereket nevelnek. Ez az egész világon így van. A felelőtlenségnek nagyon széles a tárháza. Ezt szinte minden nap meg lehet tapasztalni. A mai modern ember úgy véli, hogy a nagy szabadság mellett ő mindent megtehet. Elméjének egyetlen egy része sem ellenkezik az ellen, hogy az a valami, amit tesz, nem jó dolog, és árt másoknak. Ez a tény egyáltalán nem érdekli. Közömbös ezek iránt, és úgy általában minden iránt. Jogosan lehet feltételezni, hogy az agya már teljesen másképpen működik, mint ahogy normálisan kellene. Ugyanis, józan, megfontolt gondolkodás mellett nem történhetnének meg olyan dolgok, mint amilyenek megtörténnek. Talán egy érdekes hasonlattal valamennyire még inkább rá tudok világítani a lényegre. Talán már kevesen emlékeznek arra, amikor máshol engedélyeztek egy üveg sört meginni autóvezetéskor. Ezt hogy értelmezte a magyar ember? Veszek egy láda sört, beteszem a csomagtartóba, majd mindig csak egyet iszom. Ez az alapgondolkodás. Én jobban tudom, én gyorsabb vagyok, én okosabb vagyok, én tájékozottabb vagyok, egyszóval az egyén egy zseni. Az ilyen magatartásnak nincs határa. Ez még meg van fejelve az állandó hazugsággal, erőszakkal, viselkedésbeli zavarokkal, közönnyel, lenézéssel mások iránt. Ezek a magatartás és viselkedés formák mennyisége és minősége is egyre durvább, és egyre sűrűbb lesz. Talán éppen itt lenne az ideje, hogy elinduljanak az emberek abba a világba, amelyet úgy hívunk, hogy értelmi, érzelmi intelligencia világa.